Élethelyzet

Fogalmam sincs, hányszor kell még megtapasztalni a való életben, hogy nem szabad hinni az elhangzott szavaknak. Nyilvánvalóan írásban hiába is kérnénk, nem számítana, mert azok a típusú emberek, akik mindenkit és mindent is uralni akarnak, azok legyűrnek. Csak az érvényesülhet, amit ők akarnak, semmi más, és nem is foglalkoznak a másik ember érzéseivel. Elhúzzák a mézes madzagot a legelején, aztán majd jó nagyot bukunk, mert hittünk nekik. 

Kedves Olvasó!

Nem egy megszokott írás, és már nagyon régen posztoltam az oldalamra. Most érzem azt, hogy hatalmas szükségem van arra, hogy leírjam az érzéseimet, a közelmúltban történteket, hátha szabadulni tudok tőlük. Ha csak rövid időre is.

Az elmúlt két évben, legfőképpen az utolsó egy évben tapasztaltam meg igazán, milyen az, amikor hiszünk, de hiába. És azt gondolnánk, hogy egyre csak erősödünk a csalódások után, de csak annyira minimálisan, hogy egy újabb hátbatámadás majdnem ugyanannyira tud fájni, mint akár a legelső.

Természetesen rengeteg függ az egyéntől, a személyiségtől, hogy alapból mennyire erős az, akit támadnak. Viszont arról senki sem tehet, ha gyengébb. És azok, akik támadnak, nulla empátiával rendelkeznek, még csak fel sem mérik, hogy mennyire meg tudják bántani ezzel a gyengébbet. Nem is érdekli őket, csak saját magukkal, a saját sorsukkal foglalkoznak, hiába mondunk akármit nekik, hiába próbáljuk arra terelni a figyelmét, hogy próbáljon már meg belegondolni a másik helyzetébe… Mindig van egy olyan frappáns válasz, ami egyébként egy újabb hatalmas pofon csak tőlük, ők akkor is azt mondják. Nem számít, azzal mennyire tapos bele még jobban a földbe.

Ezt a helyzetet rengetegen megtapasztalhattuk már az életben. Én nem vagyok annyira erős, kifejezetten érzékeny ember vagyok, és amikor elhatározom, hogy erős maradok, akkor is megtörök az ilyen emberek előtt, mert egyszerűen a kisugárzásuk eltapos. Ami a legrosszabb az egészben, hogy egyáltalán nem ilyennek ismertem meg ezt az embert. Nyolc hónapról van szó. Ez idő alatt lassan felismertem, hogy nem olyan, amilyennek előadta magát a legelején, de mindig olyan magyarázatot adtam a kialakult helyzetre, ami szerintem elfogadható volt, de valójában teljesen másról volt szó. Bennem van a hiba, én nem jól csináltam, feszült valamilyen okból, és azért beszélt így velem… Magamból indultam ki, nem hibáztattam rögtön, mert belegondoltam a helyzetébe, milyen nehéz lehet, folyamatosan tartania kell magát, nem rogyhat össze, mert tőle függ rengeteg ember sorsa, megélhetése, ráadásul ő is kap elég bántást olyanoktól, akiktől nem várja. Vele ellentétben én belegondoltam, mennyire nehéz lehetett neki. Ő viszont egyszer sem tette ezt meg. Ha nekem van valamilyen problémám, azt nem vetítem ki olyanra, aki még csak véletlenül sem tehet róla. Velem kapcsolatban egy olyan akadály merült fel számára, amiről nem tehettem.

Nem fogok személyeskedni, mert az nem az én asztalom, és természetesen jogom sincs hozzá. Azt talán már sejthetted, hogy egy munkahelyről van szó. Súlyos allergiás reakció, betegség, a legvégén pedig a várandósságom, ami kihozta belőle az igazi oldalát. Azt az embert, aki a legelején eldöntötte, hogy mindent megígér, és tudta, mit kell mondania, hogy megbízzak benne. És aki tudta, hogy a legvégén kíméletlenül hátba támad, ha már nem veszi a hasznomat. De ezt csak ő gondolta így, ugyanis megtettem, ami tőlem tellett, segítettem, ahol csak tudtam, és még nem ártottam vele a saját és a babám egészségének sem. Mert milyen anya lennék, ha nem a kisbabámat helyezném előtérbe. A munkába fektetett energiám mit sem számított, a jövőképbe nem illek bele, mert a várandósság miatt kiesek az állományból. Akkor azoknak a szavaknak is hiába hittem, hogy majd vár vissza engem akkor is, ha újra állományba tudok állni a szülés után. Kérdezem én, miért mondta ezt? Ezek alapján mindegy lett volna, hogy nyolc hónap vagy nyolc év után kerülök ki az állományból 2-3 évre, akkor is elküldött volna. Mert nem illek bele sehogy sem a következő 2-3 éves tervébe se most, se később.

Az emberséges bánásmód, a magasabb fizetés, a nyugodtabb munkakörülmények ígérete miatt otthagytam a régi munkahelyemet, és elszalasztottam egy másik ajánlatot, ami talán jobb lett volna. Mert én megígértem nekik, hogy oda megyek, hittem a szép szavaknak, és valójában nem lett betartva ezek közül egyik sem – csak én tartottam magam az adott szavamhoz. És ismét csak magamat tudom hibáztatni, mert naiv vagyok. És az az igazság, hogy ezt kíméletlenül kihasználják az emberek.

És nem tudom, hányszor kell még hasonló helyzeteket megtapasztalnom, hogy végre azonnal átlássak az embereken. Azt eddig is tudtam, hogy a hatalomvágy ki tudja hozni az emberből a legrosszabb oldalát, de arra most jöttem rá, hogy erős manipulációval is, és teljes érdektelenséggel is jár. Nem fogja érdekelni, ha jövedelem nélkül maradok, ha folyamatosan azért fog fájni a fejem és azon fogok stresszelni, hogyan pótoljuk a kimaradó jövedelmemet. Ez csak az én problémám legyen, de természetesen ne felejtsem el azt sem, hogy nekik is mekkora problémájuk keletkezett, mert én a betegség és a várandósság miatti korlátozások miatt kiestem egy időre a kosárból. De összességében nekik csak azt a helyzetet kellett fenntartaniuk, amit eddig három évig…

Talán csak azért szerencsés ez a helyzet, mert nem a családban történt, és nem is kell találkoznom ezekkel az emberekkel. Nem tudnék tükörbe nézni. Akármilyen erősnek is kell lennie egy főnöknek, azt még tőle is elvárom, ha én egyenes és őszinte vagyok vele szemben, akkor ő is legyen az, ne az utolsó pillanatban rúgja be az orrom előtt az ajtót. Nem is kellene elvárásnak lennie, alapvetően ehhez csak emberségesség kellene. Kellene!

Maradjatok mégis erősek mindig!

Nehéz szabadulni a történt eseményektől, de ezzel is csak az időnket húzzuk. Nem érdemelnek meg ezek a típusú emberek egy kósza gondolatot sem.

Nem egyszerű, de túl leszünk rajta, mert valószínűleg oka van ennek is! A jövő majd megmutatja, miért volt erre szükség.