Margaréta - Novella

A kép saját szerkesztés

Kedves Olvasó!

Egy új novellát hoztam ebben a bejegyzésben, amelyben a dialógus kapott nagyobb hangsúlyt. A párbeszéd mögöttes jelentését gyakoroltam. Kisebb-nagyobb sikerrel használom ezt a fajta írástechnikát, és azzal egyszerűsítettem a dolgomat, hogy egy hétköznapi problémát vázoltam fel, amely bárki életében előfordulhat. Magára a konfliktusra gondolok, nem feltétlenül az eseményekre.

Előszeretettel fogadok építő jellegű kritikákat. Nagy örömmel olvasnám kezdő, és haladó írók meglátásait, gondolatait. Nyitott vagyok arra is, hogy mindezeket egy közösségi felületen vagy e-mailben beszéljük meg. Talán egymást is tudnánk segíteni ezzel. :) 

Jó olvasást kívánok! :) 

Amikor meglátom a vérvörös ajkaimat a tükörben, azok szinte ordítva közlik velem, hogy igenis dühös vagyok magamra. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok készülődés közben, majd a végén erőszakosan le is törlöm a számról a vadító színt. Nem akarom a figyelmet magamra fordítani, hiszen az egész találkozóhoz sincs semmi kedvem.

­– Ejha! – hangzik Rebeka meglepett kiáltása az ajtóból, mire ránézek.

– Hasonló a reakcióm – mondom neki válaszként.

Gyorsan pörög egyet, majd egyenesen eltáncol előttem a fürdőszoba felé, a hosszú éjkék színű szoknyája pedig ott libeg mögötte. Hallom, ahogy a pipereszekrényben keresgél, majd kiválaszt egy parfümöt, és többször befújja magát. Visszatér hozzám, és azonnal megállapítom, hogy ugyanazt az illatot választotta, amelyet én.

– Szerintem ezt ne hagyd ki a szettedből – mondja diadalmasan, majd huncut pillantással mutatja meg az ezüst díszkövekkel díszített margaréta brosst.

Hatalmas sóhajt hallatok, majd pillanatokig csak a brosst fürkészem, hátha eltűnik a kezéből.

– Mikor szerezted ezt meg? – kérdezem tőle gyanúsan.

– Véletlenül leltem rá – vonja meg a vállát hanyagul, aztán ismét felcsillan a szeme. – Nagyon jól passzol a vörös színhez, már azért sem szabad itthon felejtened.

– Semmi értelme felvennem – ingatom a fejem.

Rebeka mit sem törődve az ellenkezésemmel, hozzám hajol, majd a szívem fölé tűzi a margarétát.

– Itt és most nem érvényes az a buta játék, szóval hordanod kell, mert jól áll – közli ellentmondást nem tűrően. – Gyere, indulnunk kell, nem akarom lekésni a belépőket.

Kézen fog, és közösen lépünk ki a szobából. Elköszönök a szüleimtől, aztán elindulunk az autóval a találkozóra. Most még jobban érzem a gyomromat markoló szorítást, amely nem akar elengedni már napok óta. Izgalmamban a munkámra sem tudtam koncentrálni, és végig az járt a fejemben, hogy nem lett volna szabad beleegyeznem a mai estébe. Nagyon mély, s régen szerzett sebeket fog felszakítani, amelyeknek már nem is szabadna helyet kapnia a lelkemben. Azóta sem tudom elfelejteni a legutolsó beszélgetésünket, ha pedig újra meglátom, nem biztos, hogy erős tudok maradni.

Rebeka bekanyarodik a régi iskolánk parkolójába, ahol még csak néhány autó áll magányosan. Talán nem leszünk sokkal többen, talán nem fogadta el mindenki a meghívást. Ebben reménykedek azóta, amióta Rebeka rábeszélt erre.

– Na, csajszi, figyelj rám – kezdi Rebeka, mire felé fordulok. – Ahogy mondani szoktam. Húzd ki magad, fel a fejjel, ki a mellel! Mi ide azért jöttünk, hogy bulizzunk egyet és jót beszélgessünk – próbálja belém csempészni a maga pozitív energiáit, amire hatalmas szükségem van.

Elmosolyodom, majd a kezeiért nyúlok, és enyhén megszorítom őket.

– Csupa közhelyet hordok itt össze neked, de ami már elmúlt, azzal nem foglalkozunk. Szeretném, ha jól éreznénk ma este magunkat – fejezi be lelkesen, majd megöleljük egymást.

– Köszönöm – suttogom a fülébe, aztán elengedem. – Viszont, ha nekem lesz igazam, és rosszul sül el ez az este, akkor behajtom rajtad az elmulasztott időmet – fenyegetem meg játékosan, és nehezen tudom a feltörni készülő nevetésemet visszafojtani.

– Akkor izzítom a bankkártyámat, és veszem is meg a repülőjegyeket – vigyorog.

– Helyes – bólintok. – Na, essünk túl rajta.

Az épületből tompán kiszűrődnek a bentről jövő zene és beszélgetés foszlányai. A nyitott ajtóhoz közeledve lehet érezni a mennyei illatokat is, amely biztosan a konyhán készülő finom vacsorát jelenti.

Beérünk az ajtón, és hatalmas villanás fogad minket, mire pislogok néhányat a hirtelen fénytől. Grimaszolva fürkészem a halvány fényben látszó folyosót a fény forrását követve. Kirajzolódik előttem egy hatalmas fényképezőgép, mögüle pedig egy vigyorgó arc.

– Üdvözöllek titeket, lányok! Mosolyogni! – hallatszik a vidám hang.

– Nem számítottunk ilyen fogadtatásra, Ádám! – emeli fel meglepetten a hangját Rebeka. – Pózoljunk!

– Nem, Rebeka, engem ebből hagyj ki – hárítom a kérését, és megpróbálok kioldalazni a fényképezőgép látószögéből, de Rebeka elkapja a derekamat.

Inkább Ádámhoz fordulok.

– Légy szíves, hagyjuk a fotót – kérlelem, viszont nem látom, hogy meghatná.

– Ez csak egy fotó, Merci, ne csináld már! Milyen jó lesz majd nézegetni pár év múlva – győzköd engem.

Megadóan abbahagyom a szabadulást Rebeka kezei közül, és halványan elmosolyodom. Kattint egyet Ádám a gépén, és újra elveszítem a látásomat néhány másodpercre.

– Azért lehetett volna őszintébb is az a mosoly – sandít rám Ádám. – Viszont ezek a szettek eszméletlenül jól néznek ki, lányok! A hosszú, sötétkék és csillogó estélyi ruha remekül passzol a szőke hajadhoz, Rebi! Ez a mini vadító vörös a fekete övvel pedig kiemeli a nagyszerű alakodat, Merci!

– Azért nem mondanám mininek. – Érzem, hogy elvörösödöm, miközben lepillantok a térdig érő ruhámra.

– Köszönjük, Ádám – mondja udvariasan Rebeka. – Te is nagyon elegáns vagy – dicséri meg.

– Nyugodtan válasszatok magatoknak egy szabad asztalt, és foglaljatok helyet odabent – int kedves mosollyal a folyósó végén nyitott ajtó felé.

Elballagunk az ajtóig, mire én megtorpanok egy pillanatra. Rebeka biztatóan belém karol, majd együtt vonulunk be az ajtón. Gyönyörűen feldíszített terembe érkezünk. A mennyezetről pasztell színű lampionok lógnak alá, amelyek apró fényjátékot rajzolnak a falakra. Ezen kívül kisebb-nagyobb illatgyertyák adják a világosságot a teremben, és a különböző illatok keverednek a levegőben, amelyek kissé megnyugtatnak. Vanília ütközik a citrusos aromával, és érzem az aloe-vera illatát is. A fehér abrosszal letakart és megterített asztalok közepéről kiemelkednek a vázákba beállított krizantém virágok.

A terem végében már néhányan vidáman és nevetve beszélgetnek egymással. Egyikük kiválik a csoportból, majd hatalmas mosollyal az arcán felénk indul.

– Sziasztok! – köszön Vivien, majd először Rebekát, aztán engem ölel meg. – Annyira örülök, hogy eljöttetek.

– Szia – üdvözöljük mi is egyszerre.

– Nagyon kitettél magadért, Vivien. Mesés ez a terem – jegyzem meg.

– Ugyan – legyint egyet. – Volt segítségem is. A fiúk már kritizálták, hogy miért kellett ennyi gyertya, de én a hangulatra koncentráltam. Nem tombolni jöttünk, és szeretném elkerülni a botrányt – kacsint ránk.

– Igen, és reméljük, hogy a függönyök is a helyükön maradnak – Rebeka a fejével az ablakok felé int.

– Én magam kezeskedem a fiúkért, hiszen a berendezés épsége rám van bízva. Vigyázok rájuk!

– Az én esetemben annyira ne bízd el magad, Vivi – hangzik a játékos felelet a hátam mögül, mire egész testemben megdermedek.

A szemeim kikerekednek, és csak bámulok magam elé a megdöbbenéstől. Szerettem volna, ha van még egy kis időm felkészülni erre a találkozásra, vagy akár teljesen elkerülni.

A fülem tompa zúgásától alig hallom a további beszélgetést, és arra eszmélek fel, hogy Rebeka arrébb vonszolt egy kicsit az útból. Nyelek egyet, majd megpróbálok visszatérni a valóságba. Vivien szóval tartja Dominikot, én pedig éppen az oldalprofilját látom, de nem vizsgálom meg részletesebben.

Kibújtatom a karomat Rebekáéból, majd az egyik asztalhoz lépek, és töltök magamnak valamit. A kezeim remegnek, így csak nagy nehezen sikerül a terítő fehér színét megóvnom. A szénsavas ital kissé magamhoz térít, és kontrollálom az egész testem remegését apró lélegzetvételekkel. Nem rendelhetem alá magam neki, és nem mutathatom az érzéseimet. Végig simítok a mellkasomon, mire a kezem megakad az apró bross érdes felületében. A fenének kellett nekem ezt a mai napra felvennem, hiszen neki ez egyértelmű jel, ha észreveszi.

– Kérhetek egy italt én is?

Ez az apró kérdés pillanatok alatt felerősíti a gyomromban érzett görcsös szorongást.

– Melyikből kérsz? – mutatok az előttem lévő kétfajta üdítőre.

Nehezen marad abba kezeim remegése, de elhatározom, hogy nem hagyom magam legyőzni.

– Maradjunk a te első választásodnál – feleli halkan.

Veszek neki is egy papírpoharat, aztán kitöltöm ugyanazt, ezúttal kevésbé remegő kézzel. Megfordulok, de rá sem nézve nyújtom neki az üdítővel teli poharat. Óvatosan neki támaszkodok az asztalnak, és csak a teremre figyelek. Néhány másodpercig rám figyel Dominik, majd követi a példámat.

– Miért az elsőt választottad? Ha nem csal az emlékezetem, jobban ízlik neked a másik ital.

– Nem az ízén van a hangsúly – feleli Dominik szűkszavúan.

– Elmagyaráznád, mire gondolsz? – faggatom.

Maga elé emeli a poharat, mintha tanulmányozná. Igyekszem elkerülni a szemkontaktust, így nem nézek a szemébe.

Hosszas gondolkodás után szólal meg.

– Sokszor kényszerből választom a másodikat. Az az üdítő sokkal kevesebb káros színezőanyagot tartalmaz, mint ez, ami a poharamban van.

Élesen beszívom a levegőt. Már az illatokat sem vagyok képes megkülönböztetni egymástól. A fejem sajog a burkolt, ám őszinte vallomástól, a kezeim pedig lassan összezáródnak a majdnem kiürült pohár körül. Inkább leteszem az asztalra, és körbe fonom magamon a karomat.

– Hiába szeretem jobban az elsőt, ha a második kevésbé ártalmas az egészségemre – folytatja Dominik, és érzem, hogy egy apró könnycsepp kicsordul a szememből. Gyorsan letörlöm.

– Értem. Így elkerülhetetlen, hogy a másodikat válaszd – felelem nagyon halkan, hogy ne hallja meg a hangom remegését.

– Most az elsőt választottam. És újra megtenném, ha lehetőségem lenne megváltoztatni a múltat.

Felé kapom a fejem, és egymás szemébe nézünk. Egy darabig tartjuk a szemkontaktust, majd az ő tekintete lejjebb vándorol a mellkasomra. Akaratlanul oda kapom az egyik kezemet, és újra végig simítok a díszkövekkel kirakott felületén. Figyelem az ő karját, ahogy az enyémet gyengéden eltolja a brosstól, de nem engedi el a kezemet. Néhány másodpercig nézegeti, majd összeakad a tekintetünk. Az arcom már nedves a lecsorgott könnyektől.

– Ezen a brosson pontosan tizenhét szirom van – mondja finoman, miközben mindkét kezét az enyémre szorítja, és simogatja. – Az első választás győzött.