Egy történet részlet, amely reményt adott

A kép saját szerkesztés

Kedves Olvasó!

Évekkel ezelőtt találtam rá az Aranymosás Íróiskolára, ahol különböző kurzusok keretein belül profi íróktól tanulhattak a kezdő írók. Nagyon sokáig szemeztem a kurzusokkal, sajnos mindig halogattam a jelentkezést, más került előtérbe az életemben. Aztán ezen az éven elhatároztam magam, és elküldtem egy történetem elejét, és az esélytelenek nyugalmával vártam a visszajelzést. Ekkor jött a meglepetés! Felvételt nyertem az egyik kurzusra. Hatalmas volt az örömöm, és el sem hittem, hogy végre valóra válik az álmom. Azzal foglalkozhatok, amely titkos szenvedélyemmé vált az olvasással egy időben már nagyon régóta. Aztán jött a hidegzuhany. Az Aranymosás Irodalmi Válogatót felfüggesztették, valamint a kurzusokat sem tartják már meg. Viszont hatalmas energiával ruházott fel engem már az is, hogy felvételt nyertem egy kurzusra, így ez a részlet - a maga hibáival - a szívemhez nőtt nagyon. Ekkor döntöttem úgy, hogy ezen az internetes felületen meg szeretném osztani az írásaimat.

Ebben a bejegyzésben pedig annak a történetemnek az elejét osztom meg, amelyet a kurzusra jelentkezéskor elküldtem. Maga a történet nincs befejezve, teljesen az elején járok. Gyűjtöm az ötleteket, tapasztalatokat, bővítem az eszköztáramat, hogy a későbbiekben tudjam folytatni ezt a történetet, és a maximumot nyújtsam.

A történetről röviden: urban fantasy a zsáner besorolása. Legelőször amerikai vagy angol környezetben képzeltem el, aztán "honosítottam", így sokkal közelebb érzem magamhoz, és könnyebb megalkotnom a szereplőket, a helyszíneket. Egy tinédzser lányról szól, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik, és egyetlen célja van jelenleg az életében - hogy visszakapja azt, akit a legjobban szeret a világon. A történet azonnal egy bonyodalommal kezdődik, amely a későbbiekben kibontakozik. Rengeteg akadályt kell legyőznie, és rejtélyt megoldania, azonban így sem biztos, hogy sikerül elérnie a célját.

Kíváncsi vagyok a véleményedre a részletről, ha tudsz időt szakítani egy kommentre, azt nagyon megköszönöm! 

Jó olvasást kívánok! :)

A körmeim a bőrömbe vájnak, és vér serken ki az apró vágások alatt. Folyamatosan magamon érzem a tekintetét az egész tanítási óra alatt, amitől ideges vagyok. Nem akarok hátra fordulni, és belenézni a szemébe, mert még jobban összezavarna. A tetoválásomat sem takarja semmi, de a világért sem húznám rá a felsőmet, mert az gyanút keltene. Norbinak biztosan feltűnne, és kérdezősködne erről. Enélkül is éppen elég személyes kérdést tett fel nekem az utóbbi időben. Erőszakosan törekszik arra, hogy megismerjen, és minél közelebb kerüljön hozzám. Be akar törni az intim szférámba, pedig az évek alatt lerombolhatatlan, sziklaszilárd falat építettem magam köré. Ő ezt nem veszi észre az eddigi tapasztalatok alapján.

– Zara, megkérhetlek, hogy küldd el a mai hiányzóknak a tanóra anyagát és a házi feladatot?

A tanárnő kérdésére kissé alábbhagy a szorításom, és rá figyelek.

– Természetesen, tanárnő – mondom enyhe mosollyal.

– Köszönöm szépen – válaszol kedvesen.

Ezután a tanárnő utunkra bocsát minket. Összepakolom a cuccomat, és a vállamra kapva a táskámat kisietek a teremből. Mondhatni, menekülök.

Norbi a viselkedésével pattanásig feszíti az idegeimet. Úgy érzem, egyszer elegem lesz belőle, és dühömben neki megyek. Láthatja rajtam, hogy nem szívesen csevegek vele, és próbálom kerülni. Ő viszont folyamatosan a közelemben akar tartózkodni, és ha alkalma nyílik, akkor beszélgetést kezdeményezne, viszont én nem vagyok benne partner. A sejtelmes mondatai pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy hátsó szándékai vannak. De pontosan mit akarhat?

Már a kocsim mellett állva keresem a táskámban a kulcsot, amikor észreveszem az iskola bejárati ajtaján kirobbanó Norbit. Egyenesen felém tart. Felfogni sincs időm, és velem szemben áll, arcán egy hatalmas vigyorral, amit nem teljesen értek.

– Klassz a tetkód, újlány! – Néz rám kissé félredöntött fejjel, kíváncsian. Reakciót csikarna ki belőlem, ez egyértelmű.

Fintorogva fordulok el tőle, jelezve, hogy húzzon el a francba.

– Segítsek? – Lép elém és már készül belenyúlni a táskámba, mire rácsapok a kezeire.

Még mindig tartom magam, nem mutatok semmilyen érzelmet, de már kaparja a torkomat a kikívánkozó szitokáradatom.

– Csak nem valami rejtélyeset tartogatsz benne?

Nem nézek rá, de fél szemmel látom a fülig érő száját. Végre meglelem a kulcsot, így gyorsan be is vágódok a kocsiba. Minél hamarabb legalább egy fél országgal messzebb akarok kerülni ettől a baromtól.

Mire feleszméltem, Norbi már becsapta maga mögött az anyósülés oldali ajtót. Engedély nélkül beült az autómba. Ekkor már nem tudom türtőztetni magam. Kikerekedett szemekkel és meglepődve felé fordulok.

– Tűnés innen! – Viszonylag nyugodt hangnemben beszéltem, ami meg is lepett. Ordítani lett volna kedvem.

– Máté elhúzott nélkülem. Szívesen venném, ha hazavinnél, újlány. Kíváncsi voltam már erre a szépségre is, hogyan falja a kilométereket.

Simítja meg a műszerfalat. Küzdöm a kényszer ellen, nehogy eltörjem a kezeit.

Hiába gondolkodok, nem tudok mit tenni. Ha erőszakkal kiteszem az autóból, azon nagyon meglepődne. Körülbelül 25 kilóval nehezebb nálam. Az én látszólag törékeny testem meg sem bírná mozdítani elvileg. A szép szóból pedig úgysem ért, ha már tiszteletlenül bele mert ülni az autómba.

Előre fordulok és dühösen indítok. Rácsapok a kormányra, és olyan kerékcsikorgatással farolok ki a parkolóból, hogy biztos vagyok benne, ez elveszi a kedvét Norbinak. Csak nő a gyűlöletem, amikor felnevet.

Bemondja a címét, miközben leengedem az összes ablakot. Olyan émelyítő, pézsmás illat áramlott ebből a srácból, hogy majdnem rábuktam a kormányra. Mintha egyenesen a drogériából jött volna. Rájövök, ez kétszeresen jó ötlet volt. Egyrészt megtisztította az utastér levegőjét, másrészt a süvítő szél miatt talán nem fog sokat beszélni.

– Kissé huzatos ebben a kocsiban – jegyzi meg. Tökéletesen hallom, mit mond így is.

– Semmi köze hozzád – motyogom.

– Biztos? – kérdezi.

Pillanatok alatt fut át az agyamon a válasza. Teljesen elszoktam már a normál emberi hallástól, mégis furcsának találom azt, hogy megértette a motyogásomat. Viszont a szemem sarkából láttam, ahogy elfordult tőlem közvetlenül a válasza után. Talán tud szájról olvasni.

Próbálok megfeledkezni arról, hogy mellettem van. Nagyon irritál és zavar a közvetlen közelsége, de nem tudnám megmondani, miért. Már a legelső napon majdnem sikerült ujjat húznia velem. Pedig éppen az ilyen alakokat kellene jó messzire elkerülnöm, különben ott találom magam egy mély gödör alján, kezemben egy ásóval. Ezt kellene tennem most is, hiszen teljesen ki van nekem szolgáltatva. Védtelen az én erőmmel szemben. Csak le kellene térnem a következő elágazásnál, és egyenesen északnak tartani a hegyekbe, ahol senki sem hallhatná a sikoltozását.

Mire észbe kapok, már az index is villog. Hevesen dobog a szívem és levegő után kapkodok. Éppen egy gyilkosság lépéseit terveztem meg. Kétség sem fér hozzá, teljesen megőrültem és elvesztettem az eszemet. Itt van ez az ártatlan fiú, akinek annyi bűne van, hogy idegesít a viselkedése, közelsége, erre gondolatban már megástam a sírját. Mégis olyan jó érzés lenne átharapni a torkát és szétszaggatni a …

Beletaposok a fékbe és kiugrok a kocsiból. Már érzem azt az ismerős bizsergést a testemben. A szemeim izzanak, a homlokom forró, mintha tűzbe tartanám az egész fejemet. Odabotorkálok egy fához, és neki támaszkodok. Minden erőmmel azon vagyok, hogy egyenletes légvétellel lenyugtassam a bennem rejlő vadállatot. Nem adhatom át magam neki most, különben végzetes hibát követnék el, és soha nem tudnék a tulajdon szemembe sem nézni.

– Zara, jól vagy?

Egész testemben megfeszülök. Észre sem vettem, hogy kiszállt az autóból, pedig közvetlenül a hátam mögül hallottam a hangját. A hangja ismét felperzsel, ám már kicsit nyugodtabbnak tűnik a bensőm. Kifújom a bennem rekedt levegőt, és kihúzom magam. A természet nyugalmát és csendjét hívom segítségül, amely jelenleg körbevesz bennünket. Rendezem az arcvonásaimat, mielőtt megfordulok. Nem akarom megmutatni az eredetitől teljesen eltérő szemszínemet, ezért szorosan behunyom azokat, és várok néhány másodpercet.

Aztán szembe nézek vele. Alig pár centire áll tőlem és lenéz rám. Szinte lassított felvételként látom, ahogy kinyújtja az arcom felé a kezét. Gondolkodás nélkül lépek el előle. Meg akarja öletni magát? Persze fogalma sem lehet róla, milyen veszéllyel áll szemben.

– Gyalog kell haza menned! – szólok neki és választ sem várva ugrok be az autómba. Sebesen indítok.

Ki kell eresztenem a gőzt, ahhoz pedig legalább 50 kilométer távolságot kell tudnom Norbi és köztem.

xxx

Sötétség uralkodik körülöttem. Menetelek előre, egyre beljebb a végtelennek tűnő erdőbe. Érzékelem a kezeimmel a fák durva és vaskos kérgét, és hallom az éjszakai állatok hangját, de nem látok semmit. Felemelem a fejem, hogy vélhetően a csillagos égre nézhessek, azonban nincs ott semmi. Bármerre fordulok, csak a sötétséggel találom szembe magam, mintha el akarna nyelni. A kétségbeeséstől összeszorul a torkom, nehezebben veszem a levegőt. Nincs annál rosszabb, mikor a legfontosabb érzékszervétől fosztják meg az embert. Hiába csuktam be a szemeimet, hogy egy idő után újra kinyissam, nem nyertem vissza a látásomat. Kiáltani szeretnék, hátha van itt még valaki rajtam kívül, de nem tudom a szavakat sem formálni az ajkaimmal. Csak bolyongok az erdőben, fogalmam sincs, hol lehetek és merre tartok.

Hirtelen az avar zörgésére leszek figyelmes. A hang irányába fordulok, viszont teljesen feleslegesen. Továbbra sem látok semmit. Hátrálni kezdek egészen addig, amíg el nem érek a legközelebbi fatörzshöz. Lekuporodok a fa tövébe, és a lábaimat átkarolva némán rimánkodok, hogy érjen véget ez a rémálom.

Ismét megzördült az avar, de nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Biztosan csak egy állat mászkál körülöttem. Talán ő is ugyanúgy el van veszve, mint én, és keresi a segítséget, amit nem kaphat meg. Reményvesztetten járkálhat itt, hátha talál valami kiutat innen.

Hirtelen felállok. Ki akarom deríteni, mi lehet ez. Más megoldás nem jut az eszembe, ha menekülni akarok. Kezemet előre nyújtva haladok lassan, mert nem akarok megfejelni semmit, és orra bukni sem. Éppen elég horzsolást szerzek magamnak nappal. Már nem hallok semmit a közvetlen közelemben. Lehetséges, hogy a mozgásomra megdermedt az állat is, és hallgatózik. Hangos huhogás veri fel a rémisztő csöndet, majd a szemem sarkában érzékelek egy halovány fényforrást. Azonnal elfelejtem az állatot, és a fény felé fordulok, azonban rögtön ki is hunyt. Nem számít, és abba az irányba kezdek el menni, szinte már futólépésben.

– Erre! – Hallom magam mögül a mély, durva hangot. Olyan hirtelen fordulok meg, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és hátraesek, beverve a fejemet.

xxx

Verejtékben úszva ébredek fel. Az órám nyolc óra tíz percet mutat, tehát jócskán elkéstem már az iskolából. Annak ellenére, hogy több, mint hat órát aludtam, úgy érzem magam, mintha egy óra sem telt volna el. Sajog a hátam és el vannak zsibbadva a lábaim. Rövid masszírozás után kimászom az ágyból, hogy a zuhany alatt magamhoz térjek. Még beérhetek a második órára.

Megpróbálok visszaemlékezni az álmomra, ami ennyire megizzasztott, ám semmi sem jut eszembe. Biztosan Norbi újabb próbálkozása riasztott meg ennyire. Mostanság ő az egyetlen ember, aki ehhez hasonló érzéseket vált ki belőlem.

Gyors felöltözés és sminkelés után még egy pillanatra benézek a másik hálószobába is, majd elindulok a tinik börtönébe. Egész nyáron azon töprengtem, szükségem van-e nekem erre. Végül úgy döntöttem, a távoli ismerősök és rokonok miatt fenn kell tartanom a látszatot, hogy minden rendben van az életemben. Pedig rohadtul nincs. A másfél éve történtek után elvesztettem a hitemet. Nem gondolom, hogy valaha sikerül normális életet élnem, és a tátongó űrt a szívemben soha semmi sem fogja tudni pótolni. Még mindig keresem a megoldást, nem adom fel. Újra magamhoz szeretném ölelni, és el sem engedni, ahogy azt hagytam a múltban. Hiába mondják, hogy onnan nem lehet kiút. Nekem nem volt elég egy évnyi kutatás. Amíg lélegzem, a nővérem megmentése lesz a célom.