A sötétség elixírje

A kép saját szerkesztés

Kedves Olvasó!

A következő novellám teljesen eltér az elsőtől, hiszen a fantasy irányába kanyarodtam el. Ebben a zsánerben nagyon otthon érzem magam. Nem tökéletes a leírásom, viszont ennek a novellának a megírásával is gyakoroltam, próbáltam fejleszteni az eszköztáramat. Ez a legelső közeli E/3 nézőpontkarakterű novellám, és látom, hogy nagyon sokat kell még ebben a nézőpontban megírnom, hogy jobb legyen. Ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog, és örömmel fogadok építő jellegű kritikákat. :)

Jó olvasást kívánok!

A sötétség elixírje

A molyrágta függöny meglibben a nyitva hagyott ablakon beáramló szellő erejétől. Halványan beszűrődik a majdnem teljes alakjában pompázó hold fénye, ezüstös színbe öltöztetve a kunyhót. Egyetlen sarkát nem éri el a hold ereje, mintha a feneketlen sötétség lakna ott.

A nyitott szemmel meditáló boszorkány mindig felkészülten várja ellenségeinek felbukkanását, ahogy most is. Az előtte lévő kondérban a lila és arany különböző árnyalatai vegyülnek össze, bódító, ám elmetisztító gőzt párologtatva a hűvös kunyhóban. Enyhe és furulyázó dallam hallatszik a boszorkány mellől, körülötte pedig szinte egy teljes gyógynövénykert terül el. A boszorkány végig simít arcának bal oldalán, és a hallójárata elé helyezi a kezét kagylót formálva vele. Aprót billent a fején, halk motyogás hagyja el az ajkait, mire nyomban sötétbe borul a kunyhó, mintha eltűnt volna az égboltról a hold. Ezután a közelben megzördülő avarra lesz figyelmes.

Szeme sarkából érzékeli a bizonytalan léptekkel haladó árnyalakot, és elmosolyodik. Bal keze immár visszakerült a jobb kézfeje alá. Mutató ujjával apró mozdulatot tesz, mire kattan a zár. Hatalmas tenyerével kitárja a rozoga faajtót az ifjú vérfarkas, majd maga előtt tartva az égő fáklyát egyetlen lépést tesz a kunyhóba. A boszorkány nyugodt tekintettel, bizalmat keltő mosolyával várja újabb lépését az érkezőjének. Meglepettség suhan át a vérfarkas arcán, mintha nem is várt volna semmilyen fogadtatásra. Körülnéz a kunyhóban, még a feje fölött is ellenőrzi a területet, majd becsukja maga mögött az ajtót. A boszorkány ujja a helyén marad.

­­– Már vártalak, ifjú – mondja susogó hangján a boszorkány. – Félelmed bűze minden környéket beterített éjjel és nappal.

A vérfarkas állva maradt, szemlátomást nem bízva a boszorkány segítségében. A lobogó tűz fenyegetően közel kerül a talajhoz és annak gazdag növényzetéhez, ám ez nem riasztja meg a boszorkányt.

– Mérföldekről érkeztem – zeng a hangja, miközben palástja alatt megmozdul eltakart kézfeje. – A nyomomat sem üthetted volna, hogy értsem szavaidat? – kérdezi megvetően.

A boszorkány leplezi örömét az ifjú vérfarkas szavait hallgatva. Fogalma sincs, mennyire közelről figyelte napokon át, ahogy kietlen, elhagyatott tájakon, erdőkön át tartott hozzá.

– Szükségem lesz mindkét kézfejedre a védelmező igézet kibocsátásához.

Tekintetét a vérfarkas szemei között tartja. Percek telnek el, mire leszúrja a fáklyát a földbe. Ezután kiemeli kezét a palástja alól, majd lekanyarítja a válláról és lehelyezi a fáklya tövébe. Megcsillan a holdfényben a derékszíjába erősített hosszú, pengeéles kardja. Legalább dupla kartávolságot tartva a boszorkánytól elhelyezkedik előtte.

­– A kondér fölé kell tartsd a kezeidet – halkan beszél, minden szót érthetően mondva.

– Miféle bűbájhoz kell ilyen kotyvalék, mondd! – mordul fel a vérfarkas.

A boszorkány szeme élesen rávillan, fekete szempillái alatt remegnek a szemgolyói.

– Megnyugvást ígértem neked, vérfarkas! Ha nem hiszel segítő szándékomban, akkor ezüstkardodat máris a tulajdon szívedbe döfheted – csattan a boszorkány hangja.

Mélységes vágyat érez aziránt, hogy a vérfarkas dühe fellobbanjon. Megtapasztalhatná saját szemeivel az elfajzott lény vérszomjas mivoltát.

Azonban a vérfarkas közelebb araszol, és éppen a gőzbe érnek ujjainak hegyei. Le sem veszi a szemeit a boszorkányról, ő pedig kiengedi leheletét az ajkai közül, és anélkül, hogy bármilyen mozdulatot tett volna, közelebb csúszik a kondérral együtt a vérfarkashoz. Megbotránkozva bámul a boszorkány arcába, majd gyorsan rendezi arcvonásait.

A boszorkány apró mosollyal nyugtázza győzelmét.

– Ajánlom, hogy hasznos legyen az itt eltöltött időm, banya.

Válaszra sem méltatja a boszorkány az ifjút, hanem a mellkasára szegezve szemeit halkan mormolni kezd. A megnyugtató dallam felerősödik, a gyógynövények és a természet megmutatja kellemes melódiáját. Ahogy egymáshoz simulnak, szinte hullámzó, zöld tengerré változik a föld. Az ujj elmozdul, s közben a boszorkány a vérfarkas szemeibe néz, keresve rajta a felismerés jeleit.

– Egyszerű főzetre van szükségem, nem halandzsára – türelmetlenkedik az ifjú.

Látszólag kezd ideges lenni, ami a boszorkány hasznára válik.

– Mártsd bele a kezeidet a kondérba – parancsolja a boszorkány.

Az ifjú habozását látva segítségül hívja a kunyhót körbefutó méregzöld indák erős szorítását. Végig tekerednek a vérfarkas alkarján, mire az szabadulna, azonban már késő. A lábaira tekint, amelyeket már belepett a hullámzó növényzet, és mozgatni sem tudja azokat. A boszorkány a vérfarkas kezein tartja tekintetét, ahogy azok lassan a kondérba merülnek.

Éles morgás tör fel a vérfarkas torkából, és az átalakulása megkezdődött. Hatalmas mosoly terül szét a boszorkány arcán, majd széttárja kezeit, és hívogatóan int az ujjaival. A levendulavirághoz hasonló növény repül mindkét markába és belemorzsolja a gőzölgő kondérba.

– Hagyd abba, boszorkány – ugatja a vérfarkas.

A boszorkány ráemeli a tekintetét. Pofája megnyúlt, hiányos, sötét szőrzet jelent meg az arcán, és az átváltozás hatására a felső ruházata megszakadt. A látvány számára egyszerre gyönyörű és förtelmes.

– Szükséges csúfos alakod a borzalom megfékezésére – közli vádló hangon a boszorkány.

– Ennek még nem kellene megtörténnie – kiáltja riadtan a vérfarkas.

– A varázslat többre képes, mint hinnéd – tekint szánalommal rá a boszorkány. – Csak nem gondolod, hogy puszta bájital képes megvédeni bárkit e lidérces lényedtől?

A boszorkány a megalázkodás jeleit veszi észre a vérfarkason. Szemeit bizonytalanul ide-oda kapkodja, orrát lehorgasztja, és a teste megadóan elernyed.

– Nem tart soká! – Az eddig fenntartott mosoly grimaszba vált, ahogy elrettentő külsején végignéz.

A körülöttük szóló dallamok felerősödnek, a gyönyörű növényzet groteszk képet fest a félig átalakult vérfarkassal a közepén. A boszorkány felemeli mindkét kezét, és milliméterekkel a sötétbarna bunda fölé helyezi azokat. Szemei továbbra is nyitva vannak, rendíthetetlenül kémlelik a környezetét. A fáklya egy apró csettintésre elalszik, majd ismét a hold ezüstös fénye veszi át a kunyhó fényforrását. Az ifjúnak fel sem tűnik a változás. A boszorkány látja és érzi a fájdalmát, amelyet az átalakulása vált ki. Megborzong a csúf csodától, amit a föld elfogadott és nem pusztított el az évszázadok alatt sem. Hagyta, hogy gyilkolja, majdnem kiirtva annak természetes és igazi élőlényeit, átengedve ezt a gyönyörű tájat a pokol szörnyszülötteinek.

A vérfarkas felordít, és rázkódni kezd. A karjait átölelő indák sebet vájnak a bőrbe, és vér csordul le a zöld gyógynövényekre. Szinte vízként szívják magukba és tűnik el, majd a boszorkány oldalra pillant. Kitörő örömmel, hatalmas mosollyal látja, hogy a vérfarkas vére az üres kondért kezdi megtölteni. Újra az ifjúra pillant, aki immár kitágult szemekkel, óriásira nőtt pupillákkal mered a semmibe. Tátott szájából előre merednek a méregtől csepegő fogak.

A boszorkány egyetlen intésére az indák elengedik a testet, majd láthatóvá válik az aranysárga, bőrbe vájt béklyó.

– Soha többé nem kell félnie senkinek lényedtől – suttogja a boszorkány.

Szemeit néhány pillanatra behunyja, majd maga köré hívja azokat a növényeket, amelyek segítik őt az elixír elkészítésében. Minden alkalmas hozzávaló a rendelkezésére áll. Egy halott vérfarkas még ki nem hűlt teste, annak friss vére és mérge, illetve a farkasölő fű.

Az őt körülölelő természet a legnagyobb hatalommal ruházta fel, és most lehetősége nyílik arra, hogy megmentse testvérét. Szánalommal tekint az előtte lévő holtra, viszont nem a kihunyt élete, hanem az elvesztegetett, balsorsú élete miatt. Rengeteg áldozata lehet a szörnyű teremtményeknek, és egyikük most itt van a borzalom képébe dermedve. Ettől akarja kímélni a testvérét.

 Az enyhén gőzölgő kondérba tölti a boszorkány az ifjú vérfarkas vérét, majd a fogakon árválkodó méregcseppek a hívására engedelmesen belevegyülnek a sötét folyadékba. Nem telik bele sok idő, és szikrák pattognak ki a kondérból. A boszorkány elégedetten felegyenesedik, és hátat fordítva a meredt ifjúnak, a kunyhó másik végébe lép a kondérral a kezében. Menet közben az arca elé emelt keze alatt pillanatokon belül egy rongymaszk jelenik meg. Egyedül a szemei látszódnak ki.

A kunyhó ezen része azonnal fénybe öltözik, majd a boszorkány megpillantja öccsét. Mintha a leghidegebb égtájon lennének, annyira reszket, ellenben verejtékben úszik egész teste.

– Ne – zihálja a lidérces álomtól. ­– Anyám, esküszöm, nem én tettem… ne!

Vérfagyasztó kiáltása belevész az éjszakába. A boszorkány a homlokára simítja a kezét, és óvatosan megpróbálja felébreszteni őt.

– Szenvedésed hamarosan múlni fog – biztatja.

A fiú nem hagyja abba a folyamatos nyöszörgést, hiába nyitotta már ki a szemét. A szemgolyója veszetten forog, mintha elfutó árnyakat látna maga előtt. A boszorkány rettentően szenved a testvére látható kínjaitól. Reménykedik benne, hogy az elixír, amelyet elkészített számára, használni fog, és megmenti őt.

­– Hagyj – ordítja, miközben nyálcseppek záporoznak a szájából.

A fekvőhely mellé állított kehelyért nyúl, majd óvatosan belemártja az elixírbe.

– Csupán néhány korty, néhány nyugalmas, pihenéssel eltöltött nap, és ismét visszatérhetsz régi életedhez, öcsém.

Gyengéden megemeli a fejét, majd szájához illeszti a kelyhet. A kimerült fiú engedelmesen nyelni kezdi az elixírt. Alig ürül ki félig a kehely, mire elveszi a boszorkány a testvérétől, és figyelni kezdi őt. A zihálása abbamaradt, és a teste is kevésbé reszket, mint eddig. Nyugodtnak, békésnek tűnik. Egyszer csak kitör.

A boszorkány riadtan esik hanyatt, felborítva az egész kondért maga mellett. Kimeresztett szemmel bámulja testvérét. A fiú háta ívbe hajlik, kezei céltalanul csaponganak maga körül. Csont törése hallatszik. Orrfacsaró bűz lengi be az egész kunyhót, elnyomva a gyógynövények kellemes illatát.

A fiú testén sűrű, fekete szőr kezd utat törni, és arca undok vicsorba torzul, miközben végtagjai teljesen átalakulnak. Mintha újabb csontok nőnének a töröttek helyébe, és sokkal hosszabbá válnának kezei, lábai. A szemhéja ekkor felpattan, és világítanak vörössé vált szemgolyói.

A boszorkány nem várja meg, míg megállapodik testének új alakja. Feltápászkodik, és bukdácsolva hátrálni kezd, folyamatosan szörnyszülötté változó testvérén tartva a tekintetét. Számított az elixír ellenkező hatására, azonban nem hitte, hogy ilyen pokolfajzatot teremt.

Abban a pillanatban éri el a boszorkány az ifjú vérfarkas halott testét, amikor a lény felugrik fekvőhelyéről. A boszorkányra emeli szemét, amelyben mintha a pokol legmélyebb bugyrát látná. Velőtrázó ordítás szakad fel a lény torkából, majd veszetten előre iramodik. A boszorkány felsikít, majd a lény szívébe mélyeszti az ezüst kardot.

Hörögve, kitágult pupillákkal, elernyedt karokkal a földre hull, majdnem magával rántva a boszorkányt, azonban idejében elengedi a kardot. Meredten áll a két halott teteme felett. Szíve hevesen dobog, és csak lassan kezdi felfogni, milyen áldozattal mentette meg a saját életét. Arca nedves a kicsorduló könnyektől. Karjait reszketve felemeli, és engedi, hogy testét kellemesen körbe fonják hű szolgálói. A növényzet immár gyászol, és mielőtt átadná magát a teljes sötétségnek, a boszorkány utolsó gondolata, hogy öccse nem szenved többé.