A harag rossz tanácsadó

A kép saját szerkesztés

Kedves Olvasó!

Egy novellát osztanék meg ebben a bejegyzésben. Előszeretettel és odafigyeléssel alkottam meg, és remélem, hogy elnyeri tetszésedet. Szívesen fogadok tanácsokat, észrevételeket. Nagyon megköszönöm, ha hozzászólásban megteszed.

Jó olvasást kívánok!

A harag rossz tanácsadó

A szemeim már csípnek a szárazságtól és a folyamatos képernyő bámulástól. Fáradtan megdörzsölöm őket és kényszerítem magam a tovább olvasásra. Hunyorogva hajolok a billentyűzet felé, miközben megnyitok egy újabb elküldendő e-mailt.

Lilla lepattan mellém a kanapéra, miközben a barátnőjével társalog a telefonon.

– És elvitt már vacsorázni? – kérdezi a beszélgetőpartnerétől.

Tompán hallom a vonal másik végéről a hatalmas sóhajtást, majd gyorsan hadarni kezd Lillának.

– Örülnék, ha akár magányosan elmehetnék vacsorázni egyet, Bea – mondja enyhe éllel a hangjában Lilla, miközben a szemem sarkából látom, hogy szabad kezével a vállait masszírozza. – Ha nem lennél olyan messze, ketten is elmehetnénk.

A beszélgetést kizárom a fejemből és a szövegemre koncentrálok. Lelkesnek, megbízhatónak és elkötelezettnek kell megmutatnom magam már az e-mailen keresztül is. Így talán elérhetek legalább egy személyes találkozót.

– Rendben, majd beszélünk még. Szia! – köszön el Lilla, majd a kanapéra dobja a telefont.

Kinyújtóztatja a végtagjait és felém fordul. Néhány másodpercig töprengve és csendben figyel, aztán az asztalon lévő távirányítóért nyúl.

– Van valami, Rita? – érdeklődik.

A tévét háttérzajnak állítja be. Betölti azt a csendet, amíg átgondolom a választ.

– Igyekszem megfelelni – közlöm kimérten.

Aprót szisszen, és megemészti a válaszomat. Szeretne egyértelműen pozitív választ hallani tőlem, azonban nem tudom megadni neki, amire vágyik. Érzem a feszültségét, ami csak tovább növeli az én szívem szorongását.

– Nem rajtam múlik – magyarázom gyorsan. – Sokszor választ sem kapok.

– Tudom, hogy nem rajtad múlik – válaszol kissé gyorsan, majd elhallgat.

A hónapok óta tartó várakozás az én idegeimet is megdolgoztatja. Szüntelenül keresem a megoldást a problémámra, amit eddig sem sikerült megtalálnom. Legalább a fényt látnám az alagút végén, amely reménykedésre adna okot, és talán új erőre kapnék.

– A közösségi oldalakon való hirdetéssel próbálkoztál már? – kérdezi Lilla.

Kimerülten rápillantok, így a szememből is kiolvashatja a választ. A szája vékony vonallá keskenyül, és rövid idő után elfordul, megszakítva a szemkontaktust. A tévé fényereje az arcára vetül, és még élesebben kirajzolódnak a szeme alatt látható sötét foltok. Ahogy végigtekintek rajta, újabb bizonyítékát látom a fáradtságára a görnyedt testtartásában. Szomorúan realizálom, hogy a mellkasán keresztbe font karjai olyan érzést sugallanak, amelyet már nagyon régen tapasztaltam tőle. Talán gyermekkorunkban.

– Mikor lélegezhetünk egy kicsit fel, mondd!

– Minden erőmmel azon vagyok, hogy változzon a helyzet. Hiszen te is látod. Nem ülök tétlenül! – válaszolok kétségbeesetten.

– Pedig pont azt látom – csattan fel széttárva a karjait. – Itt ülsz a laptop előtt, és nem történik semmi! – Az ajkai megremegnek.

– Számát sem tudom már, mennyi jelentkezést elküldtem az elmúlt hetekben, Lilla. Szerinted nekem jó ez a helyzet? – próbálom rávilágítani az én kínlódásomra.

– Azt tudom, hogy nekem nagyon nem jó!

Az ingerült kirohanása felér egy arcul csapással, és teljesen belém fojtja a szót. Elképedve bámulom az ikertestvéremet, akivel jelen pillanatban nem is különbözhetnénk jobban.

– Folyamatosan azon aggódom, hogy elég lesz-e a fizetésem a hónap végéig – mondja, miközben letörli az arcáról a könnyeket. – Nem tudok több plusz munkát vállalni, én is élni szeretném a saját életemet végre.

Az ajkaim szétnyílnak, de egy hang sem jön ki a torkomon. Fogalmam sincs, hogyan nyugtassam meg, amikor magam is nagyon ideges vagyok.

– Hallgatom a barátnőmet, akinek - elcsuklik a hangja a feltörni készülő zokogástól. Behunyja a szemeit, vesz egy hatalmas levegőt, majd folytatja. – Tudod mit, nem számít. Majd megoldódik.

Szólni szeretnék, hogy ne hagyjon itt, és ne menjen el így lefeküdni, de nem tudok. Az esténként megszokottá vált barátomat üdvözlöm ismételten, a keserű bánatot. Ujjaim remegnek a billentyűk felett, és nehezen kontrollálom őket. Csak bámulom az elsötétült képernyőt, mintha egy hatalmas, üres lyukba néznék bele. Közben Lilla megnyitotta a fürdőszobában a csapot, és a vízcsövekből kiszűrődő zúgás sem hagy gondolkodni.

Kimegyek a konyhába, és töltök magamnak egy pohár vizet, amely segít kissé felfrissülni. Vadul cikáznak a gondolatok a fejemben, miközben kézbe veszem a telefonomat, és tárcsázok.

– Szia, szívem – üdvözöl anya.

– Szia, anya. Rosszkor hívlak? – kérdezem. A vonal másik végéről csörömpölés, és pakolás hallatszik.

– Nem, nem. Éppen a mosogatógépet pakolom ki, máris… - hallgat el, majd becsapódik egy szekrényajtó, aztán a padlón surlódó papucs hangja szakítja meg a rövid csöndet. – Mesélj Rita, hogy vagytok? – kérdezi anya hatalmas lélegzetvételek között.

– Nem jól, anya – halkul el a hangom. A vízcsobogás még mindig kiszűrődik a fürdőszobából. – Egyre rosszabb a helyzet, és félek, hogy nem bírjuk tovább.

– Történt valami? – kérdezi bajt sejtve.

– Lilla haragszik rám – bukik ki belőlem a szomorúságom. Erővel próbálom visszaszorítani az újra kitörni készülő könnyeimet. – Minden esténk arról szól, hogy még mindig nem kaptam állást. Pedig próbálkozom.

Szabad kezemet az idegességtől összeszorult hasamra szorítom. Eddig észre sem vettem, milyen görnyedt testtartásban álltam a konyha közepén, így gyorsan kiegyenesedem.

– Szívem! – kezdi anya. – Lilla sosem haragudott rád. Pusztán nehéz neki is, ami érthető, és sajnos nem tudja az érzelmeit magában tartani. Te ismered rajtam kívül a legjobban.

– Persze, tudom – adok neki igazat. – Szeretném megkönnyíteni neki. Viszont ő kevésbé megértő velem.

Elmesélem neki az imént lezajlott beszélgetésünket.

– Beszélek vele, miután letettük. Nem mérgesedhet el közöttetek még jobban a helyzet. Ha ilyen feszült otthon a légkör, akkor abból nem fog semmi jó kisülni.

– Akkor fog elmérgesedni, ha nem sikerül elhelyezkednem. Sehova nem vesznek fel, reménytelen eset vagyok – sóhajtok.

– Miket beszélsz, kislányom? – kérdezi élesen anya. – Eszedbe se jusson ilyenekre gondolni. Türelmesnek kell lenned, lesz állásod hamarosan – nyugtat.

– Úgy legyen!

Lilla befejezi a tusolást, így gyorsan el is köszönök anyától.

A laptopom elé letelepedve sóhajtok egy hatalmasat, és újból az e-mailre koncentrálok. Sokadszorra csatolom ugyanazt a motivációs levelemet a jelentkezésemhez, viszont hiába szeretnék megnyerőbb, szimpatikusabb képet kialakítani benne magamról, nem tudok. Nem írhatok a valóságtól elrugaszkodott célokat. Szigorúan törekszem arra, hogy két lábbal a földön állva maradjak.

Fél órával később égő szemekkel kapcsolom ki a gépemet, majd zuhanyzás után lefekszem az ágyba. Holnap újabb nap lesz, talán újabb reményekkel.

xxx

Éles hangra riadok fel. Hunyorogva szétnézek a félhomályban úszó szobában. A fali óra 7 óra 50 percet mutat, így rájövök, hogy ez a hang még nem a beállított ébresztőm. Nyögve feljebb emelkedek az ágyon, és az éjjeli szekrényhez nyúlva magamhoz veszem a telefonomat. A csöngés még mindig nem maradt abba, és meglepődve látom, hogy Bea hív.

– Halló – fogadom a hívást.

– Rita, hála istennek, hogy felvetted – kapkod levegő után Bea. – Beszéltél Lillával?

– Tegnap este – válaszolom kissé kábán.

– Nem tudom őt elérni, amióta hallottam a balesetről a rádióban – szinte sikolt, nekem pedig rögtön kimegy az álmosság a szememből.

– Miféle baleset? – kérdezem riadtan.

Elhadarja, hogy nem sokkal a biztosítási iroda nyitása előtt egy őrült nagy sebességgel belerohant az épületbe az autójával. Ezután az autó kigyulladt, ami átterjedt az elektronikai berendezésekre is.

– És nem veszi fel a telefont Rita – fejezi be sírva. – Vajon jól van?

– Azonnal indulok az irodához – választ sem várva kinyomom a telefont.

Remegő végtagokkal felkapom magamra a legközelebb található ruháimat. Fogom a slusszkulcsot, és néhány perccel a telefonhívás után már úton vagyok. Végtelenül hosszú időnek tűnik most az út Lilla munkahelyéig. Hevesen dobog a szívem, és verejtékben úszik az egész testem. Némán rimánkodok, hogy épségben találjam. Ha valami baja történt a testvéremnek, azt nem biztos, hogy túlélem.

Méterekkel az iroda előtt fékezek le a kocsival, mert nem tudok közelebb menni a sorban álló rendőr-, és tűzoltóautóktól. Sehol sem látok mentőautót, és arra gondolok, hogy talán nem történt személyi sérülés. Valamilyen csoda folytán senki sem tartózkodott az irodában a baleset idején.

Kiugrok az autóból, és átverekszem magam a bámészkodó tömegen. Érzem a levegőben az égett műanyag szagát, és látom a háttérben a kihúzott oltócsövet.

– Álljon meg, kisasszony – emeli fel előttem mindkét karját egy rendőrtiszt. – Nem mehet az épület közelébe.

– A húgom – zihálom erőtlenül. – Az irodában lehetett – csak ennyit tudok kinyögni ijedtségemben.

– Mindenkit, aki a helyszínen tartózkodott, elszállítottak a legközelebbi kórházba. Ott tudnak tájékoztatást adni Önnek. Kérem, hogy távozzon a helyszínről! – szólít fel.

Botladozva hátrálok, és egy pillantást sem vetek a valószínűleg romokban álló irodára. Elképzelem magam előtt, ahogy apró szilánkjaira tört az óriási üvegfal, és a pereme fekete a felszálló füsttől. A fejemhez kapok, és görcsösen belemarkolok a hajamba.

Megfordulok és nem törődve az ingerült morgásokkal, amik az újabb ellökött emberektől származnak, az autómhoz megyek. Mindenféle rémkép tolakszik a gondolataim közé. Összeroncsolt, súlyosan megégett testtel fekszik egy hordágyon, és kétségbeesetten próbálják visszahozni az életbe. Tehetetlennek érzem magam, és átkozom magam, amiért a tegnap estét olyan rossz hangulatban zártuk. Mi lesz, ha már nem is tudom vele megbeszélni? Ha semmit nem tudok már vele megbeszélni?

Úgy érzem, teljes transzban jutottam el a kórházig. Ahogy a remegő lábaim bírják, rohanok be a bejárati ajtón, és szét sem nézve egyenesen az információs pulthoz lépkedek.

– Nem rég hozták be a húgomat. Kalocsai Lilla.

Az arcomat áztatják a könnyek, és alig látom a hölgy felemelt kezét, aki olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarna ütni.

– Itt vagyok, Rita.

A megkönnyebbülés forró zuhanyként önti el a testemet, amikor meghallom Lilla hangját. Felé fordulok, és azonnal a nyakába vetem magam.

– Nem esett bajod? – kérdezem anyáskodva. – Mutasd magad!

Amilyen gyorsan megöleltem, úgy engedtem el. Végig tapogatom az egész arcát és felső testét.

– Semmi bajom – hárít óvatosan, és magához szorítja mindkét kezemet. – Nyugodj meg – suttogja, és mélyen a szemembe néz.

Találkozik a pillantásunk, és hálát adok az égnek, hogy újra láthatom ezt a szempárt. Nincs még egy ilyen a földön, amely ekkora gyengédséggel tekint rám.

– Éppen a hátsó udvaron voltam Krisztiánnal, amikor megtörtént a baj. Hatalmas robajt hallottunk, majd Krisztián hívta is a rendőröket, miután meglátta, mi történt odabent – hadarja.

– De miért nem hívtál? Beának sem vetted fel a telefont – vonom kérdőre.

– Az irodában hagytam a telefont. Utána már nem volt időm téged értesíteni a Krisztiánéról sem, mert megérkeztek a mentők is, és ragaszkodtak a kivizsgáláshoz. Behoztak, de rövid idő után elengedtek, csak nem értek el téged innen – int a hátam mögé.

– Annyira örülök, hogy nincs bajod – tör ki belőlem. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha a tegnap este után – csuklik el a hangom.

Lilla nyugtatóan megdörzsöli a kézfejemet, majd gyorsan elköszönve a recepciós hölgytől az autó felé terel. Folyamatosan arról kérdezgetem, hogy biztosan nem sérült-e meg. Az anyós oldali ülés felé vezet, majd mindketten beülünk.

– A legjobb, ha szólok anyának is – veszem kézbe a telefont. – Lehet, hogy már ő is hallott a dologról.

Hatalmasat dobban a szívem, amikor látom, hogy a több nem fogadott hívásom között van egy olvasatlan e-mail értesítésem. Reménykedve megnyitom, és elolvasom a tartalmát.

– Mi az? – érdeklődik Lilla.

Kiszárad a szám, és rápillantok.

– Elutasító levél – közlöm vele, majd félve várom a reakcióját.

Kellemesen elmosolyodik, és a tekintetéből látom, hogy teljesen hidegen hagyja az elutasítás.

– A harag rossz tanácsadó.

Csak ennyit mond, nekem pedig megtelik szeretettel a szívem.